Református Tiszántúl 2021/2.
Az, hogy reformáció hazai meggyökerezésében, elterjedésében, majd a rá következő fél évezredes történetében mennyire meghatározó szerepe volt az egyes felekezetek által kidolgozott és működtetett oktatási rendszernek, jól ismert, nehezen vitatható tény. Különösen igaz ez a helvét reformációra, amely a többségében 16. században alapított kollégiumok szellemi kisugárzásának köszönhetően évszázadokon keresztül gyakorolt hatást a magyar kultúra történetére. Miközben az egyház-, oktatás- és művelődéstörténeti kutatások révén egyre többet tudhatunk meg a református egyház oktatási tevékenységéről és annak hatásairól a múltra vonatkozóan, kevésbé nyílik lehetőség arra, hogy a rendszerváltás óta újrainduló, újraerősödő felekezeti oktatás jelenbeli eredményeiről, mindennapjairól és jövőt érintő törekvéseiről kapjunk átfogó képet. A Református Tiszántúl 2021/2. száma viszont éppen ennek bemutatására vállalkozott, amikor Egyház és iskola címmel olyan írásokat gyűjtött egybe, amelyek a témát minél változatosabb kontextusba helyezve járják körül.
A lap előszavában a főszerkesztő, Fazakas Gergely Tamás fogalmazza meg azokat az alapos átgondolást igénylő kérdéseket, amelyeket a további írások fejtegetnek részletesebben. Az oktatás különböző változataiban (gyülekezeten belüli tanítás; állami iskolákban folyó hittanoktatás; felekezeti iskolákban végzett munka) rejlő missziós lehetőségek, az egyházi iskolák „profiljának” kialakítása körüli dilemmák (a korszerű tantárgyi ismeretek, a református kultúrtradíció vagy a keresztény evangélium közvetítése-e a prioritás?) éppúgy számvetésre ösztönöznek, mint a rendszerváltás után újrainduló egyházi oktatás aktuális kihívásaival való szembenézés. A szerteágazó, sokféle irányban nyitott problémafelvetés sommásan megfogalmazott kérdése („…mit jelentenek számunkra intézményeink a tanítás, a nevelés és a misszió metszéspontjában?”) messze túlmutat azon, hogy egyetlen folyóiratszám érdemben képes legyen minden aspektusára konszenzusos választ adni. Ám a cél láthatóan nem is ez volt, hanem sokkal inkább egy olyan kezdeményező szerep felvállalása, amely a téma körüli együttgondolkodásra, közös mérlegelésre invitál.
Az írások három tematikus csoportba rendezve járják körül a felvetett kérdéseket. Ezt megelőzően – az előszó mellé helyezett másik bevezetésként – Németh Áron frappáns érvelésű igei gondolatai szolgálnak iránymutatásul, aki ószövetségi példa segítségével mutat rá a (kis)gyermekek keresztény nevelésének alapvető „módszertanára”, vagyis az Istenről való beszéd folytonos ismétlésének szükségére. Az ezt követő első tematikus blokk a címében foglalt kérdésre fókuszál, vagyis arra keresi a választ, hogy „tanítható-e a hit?” Az első írásban Gonda László a felekezeti iskolák missziós lehetőségeivel vet számot általánosabb, teológiai irányultságú megközelítés alapján. A szerző szerint az iskoláknak missziós küldetésük kialakításakor érdemes elkerülniük két végletet: nem szerencsés az oktatás feladatát előtérbe helyezve csak az igehirdetési alkalmakra korlátozni az evangélium közvetítését, mint ahogy az sem célravezető, ha az iskolát elsődleges missziós terepnek tekintve a diákok, szülők hitre juttatását, gyülekezeti életbe való integrálását erőltetik. Az írás megfontolandó javaslata az, hogy az intézményi életnek minden mozzanatában a krisztusi normát és értékrendet kell képviselnie (a pedagógiai programtól kezdve a mindennapos tevékenységekig), ami önmagában tanúságtétellé válhat a keresztény értékrend mellett.
A következő két írás a gyülekezetek és az egyházi iskolák kapcsolatát veszi górcső alá. Püski Lajos a gyülekezeti lelkész perspektívájából inkább elvi szempontok alapján elemzi a kérdést, és kiemeli, hogy, bár természetesen a keresztény nevelésben lehet szerepe az iskoláknak, ebben meghatározóbb feladat jut a családoknak és a gyülekezeteknek. Baráth Andrea az iskolában tevékenykedő intézményi lelkész oldaláról világít rá olyan jól működő gyakorlati megoldásokra, melyek az iskolafenntartó gyülekezet és az oktatási intézmény hatékony együttműködését eredményezhetik.
A hit taníthatóságának témaköréhez kapcsolódóan két lelkipásztor a gyülekezetekben zajló konfirmációs munka aktuális kihívásairól osztja meg tapasztalatait. Szerencsiné Ujváry Julianna főként a nehézségeket veszi számba: a családi támogatás hiánya, a megtanulandó kátékérdések értelmezési nehézségei éppúgy hátráltatják az eredményes felkészítést, mint az, hogy a konfirmáló hetedikes-nyolcadikos korosztály egyrészt a lakóhely módosulásával járó iskolaváltás, másrészt a kamaszkori énkeresés bizonytalanságai miatt könnyen elszakad a gyülekezettől. Bodnár Máté pedig a megoldáskereséshez kínál alternatívákat számot adva a gyülekezetükben kialakított konfirmációs gyakorlatról. A heti rendszerességű találkozókat havonta tömbösített alkalmakra cserélték, amikor is egy egész délutánt szánnak az előkészítő munkára. Ezeken a zenés alkalmak, az előadások, a kiscsoportos beszélgetések és a napot záró családi istentiszteletek is a fiatalok világához, érdeklődéséhez igyekeznek igazodni.
A következő két írás azok fokozottabb érdeklődésére is számot tarthat, akik kevésbé járatosak a református egyházi oktatás világában. Ezek a rövid összefoglalók ugyanis az állami iskolákban az etikaórák alternatívájaként bevezetett hittanoktatás sok vitát kavaró kérdésére összpontosítanak. Heidl György egy korábbi szövegének újraközlése jó szerkesztői döntésnek bizonyul, mivel a szerző igen hatásos érvkészlettel fogalmazza meg markáns véleményét „a hitoktatás visszaállamosításának” szerinte elhibázott lépéséről. A szerző a katekézis fogalmának érzékeny értelmezésével cáfolja azt, hogy tananyaggal lehetséges volna hitre vagy erkölcsi tartásra nevelni, helyette épp ezért a vallásismeret előtérbe helyezését javasolja a hittantanárok számára. Kereskényi Sándor a mindennapok tapasztalatának birtokában számol be az iskolai hitoktatás sokszor reménytelennek tetsző gyakorlatáról, és nem véletlen, hogy a folyó sodrásával szembeni evezéshez hasonlítja e szolgálati területet. A két szöveg alapján az körvonalazódik, hogy az egyházaknak az állami oktatásban való térnyerése közel sem magától értedődően jelent nyereséget. Az első tematikus rész azonban mégiscsak valamivel optimistább hangon zárul, mivel a Veress Bertalannal készített interjúban a Tiszántúli Református Egyházkerület tanügyi főtanácsosa a térség egyházi oktatásának jelenlegi helyzetéről, iskolatípusairól és az azokban folyó pedagógiai munkáról nyújt informatív összefoglalást.
A lapszám második tematikus egysége (Iskolatörténet) három írást foglal magába, amelyek az egyházi oktatás múltjának egy-egy kiragadott korszakára világítanak rá. Elsőként Győri L. János a Légy jó mindhalálig című regény neveléstörténeti tanulságait összegzi. A szerző az alkotásból vett példákkal mutat rá arra, hogy Móricz – személyes emlékei nyomán – a kollégiumi nevelést nem(csak) a tanár-diák viszonylatban érvényesülő gyakorlatnak tekinti, mivel a regényben a diákok sokszor egymástól tanulnak, illetve a Kollégium a maga hagyományával, évszázados történelmével is jellemformáló hatású, úgy, hogy közben önállóságra, sőt önfenntartásra nevel. Imre Mihály személyes hangot sem nélkülöző, visszaemlékező esszéje több szempontból is érdekes olvasmány. Nemcsak egy tudós életpálya korai szakaszába nyerhet bepillantást az olvasó, hanem egy olyan iskolának a Kádár-kori mindennapjaiba is, amelyet az ötvenes évek államosítása során fosztottak meg egyházi örökségétől. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium ékes példája annak, hogy az elkötelezett tudós tanárok a helyi kulturális tradícióra (főként az országos viszonylatban is ritkaságokat őrző könyvtárra) támaszkodva az egyháziasság formális keretei híján is ki tudtak alakítani egy olyan iskolát, amely képes volt átmenteni az államszocializmus időszakába a korábbi korok szellemi hagyatékát. Végezetül a 20. századi református iskolatörténet egy másik meghatározó korszakára, a rendszerváltást követő iskolaalapítások idejére fókuszál Győri József írása. Nemcsak a 1990-es években újraindított vagy újként létrehozott iskolák működésének kezdeti gondjait veszi számba a szerző, hanem az intézmény egykori tanáraként, majd későbbi igazgatójaként arról is beszámol, hogy a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma mint az államszocializmus idején egyetlenként működő református iskola hogyan élte meg az iskolahálózat bővülését a rendszerváltás után.
A harmadik tematikus egység (Iskola és lelkiség) két szövege a múltidézés után a jelen felé irányítja figyelmünket. A szerzők a Debreceni Református Kollégium két gimnáziumának igazgatói, akik saját iskolájuk küldetésének megfogalmazásával a felekezeti oktatás egy-egy lehetséges modelljét is körvonalazzák. Ivánné Nagy Erzsébet Bernadett, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának mintaadó szerepét a szolgálatban látja, amelynek az évszázados hagyományok őrzésének feladatában, a közösségteremtésben és a korszerű oktatói-nevelői munkában egyaránt érvényesülnie kell. A másik gimnázium, a – Szabó Magda műveiből is ismerős – Dóczy jövőjének sikerét Czapp Katalin a hitelességben jelöli meg, amelyhez először őszinte helyzetértékelésre van szükség, hogy aztán ebből kinőve formálódjon az iskola egy gyülekezetként elgondolható, spirituális közösséggé. A lapszámot végezetül néhány olyan írás zárja, amely kevésbé kapcsolódik a központi kérdésfelvetéshez: az egyházkerületi események rövid beszámolói mellett Fogarassy Zoltán a Dóczi Leánygimnázium megteremtőjéről, Koncz Aurélné Karácson Ottiliáról ír megemlékezést születésének 150. évfordulója alkalmából, Kovács Gergely pedig egy kortárs ifjúsági történelmi regényt ajánl olvasásra (eltérő jellege miatt ebbe a sorba illeszthető a bevezető írások között szereplő Nagy Zsoltnak a saját esperesi szolgálatáról írt visszaemlékezése is).
A Református Tisztántúl Egyház és iskola címmel összeállított tematikus lapszáma – a folyóirat egyházi-felekezeti jellegéből fakadóan – elsősorban olyan „belső” dialógust kezdeményez, amely az egyházon belüli diskurzus keretei között igyekszik számot vetni az oktatás szerteágazó és aktuális kérdéseivel. Mégis, joggal állítható, hogy a lapszám az olvasók szélesebb köre számára is érdeklődésre tarthat számot. Nemcsak az egyes írásokat átszövő gazdag egyház-, oktatás- és művelődéstörténeti ismeretanyag miatt, hanem annak a sokszínűségnek az okán is, amellyel az eltérő érdeklődéssel, tapasztalattal rendelkező szerzők más-más nézőpontból képesek megvilágítani az egyházi oktatás múltból örökölt adottságainak és jelenlegi helyzetének a sajátosságait. Az pedig kifejezetten imponáló, hogy az írások – miközben nem hallgatják el, hogy van miért hálát adni – nem a büszkeséget hirdető öndicséret hangján vallanak a református oktatás mindennapjairól, hanem az „örök reformáció” gondolatát érvényesítve – és az önkritikától sem tartózkodva – próbálják keresni azokat az utakat, lehetőségeket, melyekre alapozva egy hatékony, korszerű és bibliai küldetését betöltő oktatás-nevelés megvalósítható.
Református Tiszántúl, A Tisztántúli Református Egyházkerület lapja, 2021/2. Egyház és iskola
Hozzászólások